Soha sem hittem a tradíciók erejében. Bár kétségtelen, hogy lehet nekik létjogosultságuk. Valahogy engem mégis mindig hidegen hagytak a kötelező jelleggel megrendezett társasági események, amennyiben a saját életemről van szó.
Mi több tavaly szilveszterkor még a szokásos bulikáról is lemondtam, mert nem éreztem, hogy szívből vágynám. Helyette futottam a meleg, párás karibi éjszakában, Mexikóban. Érdekes és egyben meghatározó élmény volt.
Nem sokkal voltam még akkor túl életem első maratonján, és még észleltem a fáradtság nyomait a lábamban. Mégis valahogy az érzések maradtak meg bennem. Az, hogy ott motoszkált bennem egy sejtés, hogy nem lesz könnyű a következő év. De hát ugye az év utolsó napján illik optimistának lenni. Így aztán nem adtam teret ennek a gondolatnak.
És be kell vallanom, hogy a január tekintetében minden kétségem tovaszállt. Csodálatos egy hónap volt. Sok futással – mert eddigre már neveztem a Miami maratonra – baráti beszélgetésekkel, mert közben megérkezett a barátnőm Ciprusról. Hatalmas szülinapi bulival, ahol a nevetésé volt a főszerep.
Januári gondtalanság illúziója.
Mondjuk némileg beárnyékolta, hogy megérkeztek az első hírek az új és titokzatos vírusról, ami Kínában kezdett el pusztítani. De hát ugye ki gondolta volna…?
A lelkünk mélyén szerintem sokan gondoltuk – már csak az utazások megnövekedett száma miatt is – , hogy ebből bizony rohadt nagy baj lehet.
Csak, hogy ezt a félelmetes jóslatot még elfújta az utazás izgalma. Itt már javában készültem Floridába, meg a maratonra, és egyáltalán nem volt kedvem holmi vírussal foglalkozni.
Bár azért megvettem egy tízes csomag maszkot – nem hittem volna, hogy pár hét és aranyárban fognak kelni – plusz apámat megpróbáltam rávenni, hogy mosogassa sűrűn a kezét. Meg lehetőleg kerülje a nagyobb társaságokat. Ez mondjuk nem volt nehéz, mert nem egy társasági ember. Nem tőle örököltem, hogy nem bírok megmaradni a fenekemen. 😉
Miami, Florida – Keywest – sunshine
Miami hozta a formáját február elején. Ragyogott, izzott és pompázott. Én pedig hálás voltam neki érte. Imádtam újra magamba szívni az amerikai-latino életérzést. Hiszen tudjátok, hogy vélekednek az amcsik Floridáról:
„az a jó benne, hogy közel van az USA-hoz.”
Tényleg nem klasszik Amerika. Rengeteg a latino, és a spanyol legalább annyira hasznos, mint az angol. Ugyanakkor szabad, párás, meleg és végtelenül áramló az egész. Az egyetlen hátránya, hogy Florida drága. Ezt nem szabad elfelejteni.
Az első napok számomra a maraton izgalmában, és a sebeim ápolgatásával telt. Ugyanis még Mexikóban sikeresen elvágottam az egyik utolsó futásom alkalmával, aminek következtében beszereztem egy elég mély sebet a kezemen.
Utólag már tudom, hogy orvoshoz kellett volna menni vele, de voltam olyan gyáva, hogy nem mentem. 2021-re viszont az egyik főbb célkitűzésem, hogy szembe szálljak a fehér köpenyesektől való félelmemmel.
A maraton előtti két nap enyhe depresszióban telt. Ilyenkor a legtöbben – köztük én is – azt érzik, hogy képtelenek lesznek lefutni a 42km-es távot. Az agyam tudta, hogy normális ez az állapot mégis nehezemre esett kikecmeregni belőle lelkileg.
Szénhidrát töltés.
Aztán a maraton előtte este felvettem a rajtcsomagot Miami legklasszabb negyedében, Wynwoodban, és a kedvenc vegán éttermében megejtettem a nagy futások előtti, ha nem is kötelező, de erősen ajánlott szénhidrát betöltést.
Majd a szálláson órákig próbáltam olyan kötést tenni a kezemre, ami legalább megközelítőleg állni fogja a sarat, hogy a hosszú futás alatt ne ázzon szét a sebem. Ezúton is hála és köszönet az Angliában élő orvos barátunknak, aki megmentette a helyzetet.
A maraton hajnalán gyakorlatilag az egekbe repített az adrenalin, és egyáltalán nem okozott gondot a hajnal fél négyes kelés. Ez azért érdekes, mert rólam beszélünk. Rólam, aki képtelen reggel felkelni. Ez alól két kivétel van: utazás és a futóverseny. Sima futásért nem bírok felkelni.
Miami Maraton
A futás és az egész szervezés egy csoda volt. Imádtam, hogy ezrekkel együtt futhatom végig ezt a szép hosszú távot. Élveztem, ahogy ránk köszöntött a napfelkelte South Beach felé haladva. Azt, hogy könnyedén suhannak a lábaim, hogy nem ázik át a kötésem.
Teljesen magamba tudtam mélyedni a közel 5 óra alatt. Fantasztikus, lüktető és nagyon léleksimogató futás volt egészen a 36. kilométerig. Ugyanis onnantól csak a végét vártam, ami nehezen akart eljönni.
Aztán, ahogy mindenben, ennek is eljött a vége. Csak az eufória nem. Pedig nagyon vártam. De az enyhe fáradtságon, és a le akarok ülne, meg kell egy banán, mert éhen halok érzésen kívül semmi nem történt. Szemben az első maratonommal, ahol gyakorlatilag úgy éreztem percekig a befutó után, mintha a föld felett lebegnék. Hát bumm, ilyen is van. Bánatomban visszaautóztam a kedvenc wynwoodi éttermembe, és smoothiek és sütik társaságában töltöttem a délutánt.
Miamiból pár nappal később – egy Keywest kör után – Texas lett. Kezdésnek Houston, ebédre Dallas, vacsorára Austin (szerelem lett!), és egy kis desszertnek San Antonio.
Komoly munka folyik Dallasban.
A ház, amit mindenki ismer.
A texasi napjaim azontúl, hogy igyekeztem nektek sokat élőzni, fotózni azzal teltek, hogy vívódtam. Ugyanis végtelenül vágytam egy futóversenyre, ami Mexikó északi részén, relatív közel került megrendezésre Texas déli részéhez. Az eljutás nem a legveszélytelenebb ráadásul úttalan utakon vezet. Rendkívül izgatott ez a verseny, mert tradíció (na itt látom értelmét) szerint a Barrancas-ban (Réz-kanyon) máig nomád körülmények kötött élő indiánok is tiszteletüket teszik az eseményen. Ódákat tudnék zengeni a futóversenyről, de most legyen elég annyi, hogy ugyan tavaly kimaradt, de ez még nem jelenti azt, hogy nincs tervben.
Helyette Austin folyó-partján futottam 35-36km-et. Nem emlékszem pontosan, hogy mennyi lett a vége, de mivel rám sötétedett feladtam a maratoni küzdelmet. Itt legalább ért némi eufória. Ami kellett is, mert a covid-19 rémképe egyre élesebben körvonalazódott. És jól tudtam, hogy ez azzal járhat, hogy a legnagyobb ügyfelünk csődbe megy. Hónapokkal később így is lett.
2020-as év legfontosabb üzenete.
Mégis igyekeztem a jelenben maradni. Élvezni Texas báját. Nem aggódni, de azért mégis leülni, és átgondolni, hogy mi legyen. Egy nagyon olcsón megcsippentett austini penthouse lakásban (legalább a díszlet jó volt) kényszerültünk meghozni azt a döntést, hogy egyelőre nem térünk vissza Mexikóba. Végtelenül fájdalmas volt. Mexikó az azt megelőző 1,5 évben az otthonom lett. Olyan, amilyenre mindig is vágytam. Meleg, barátságos, szeretetteljes.
Életem során sokadjára kitépni magam ebből a közegből, több volt, mint fájdalmas. De győzött a racionalitás és lenyomtam az entert az Angliába szóló repjegy megvásárlására.
Az utolsó napok még tartogattak némi Floridát. Meleget és fenomenális naplementét. Bár bevallom ezek már keserédes napok voltak.
Keserédes pillanatok Floridában.
Az utazás napján konkrétan sírva keltem. Fájt a lelkem, és ez könnyekben manifesztálódott.
A reptérre kiérve viszont az a döbbenet fogadott, hogy bár már március 7-két írtunk, de ezen a nemzetközi repülőtéren nyoma sem volt semmilyen covid készültségnek. Még fénycsíkok sem ösztönöztek a kézmosásra.
Szóval a lehető leghétköznapibb módon zajlott az utazás egy jól megtömött gépen.
Majd a megérkezést követően, amikor egy kicsit elveszetten vártam a jól megérdemelt és szinte tradícióvá vált (még kiderül, hogy szeretem a hagyományokat) kávémat a reptéren, kaptam egy kedves nem várt üzenetet egy régi ismerőstől. Végtelenül jól esett, és valamiért erőt adott, ahhoz hogy tudjak hinni benne: jó lesz ez az Anglia.
Itt már kezdett körvonalazódni, hogy nem lesz séta galopp ez a vírushelyzet, de a fekete leves még hátra volt.
Az első napok a jetlag okozta ámulatban teltek. Nappal vánszorogtam, éjjel szárnyaltam.
Furcsa volt, hogy újra vennem kellett meleg cipőt, hogy lefagy az ujjam futás közben, és sehol se találom a kedvenc trópusi gyümölcseim zamatát.
Napi gyümölcs adag.
Az aggodalom szépen lassan kezdett elhatalmasodni rajtam. Nem akartam teret adni neki, de amikor Trump leállította a légiközlekedést, akkor megrettentem, és ugyanakkor hálás volt, hogy valami különös sugallatnak hála, mi előbb repültünk.
Érdekes élmény egy kibontakozó világjárvány közepén egy számodra teljes idegen helyen lenni. Mégis valahogy annyira kusza volt minden, hogy Brighton hamar belopta magát a szívembe.
Ezek után már csak hab volt a tortán, amikor megtaláltuk a kellemes kis airbnb lakásunkat, amit hosszútávra ki is vettünk. Közvetlenül a tengerpart mellett.
A félelem az első sokk után kezdett átalakulni. Kialakult az új norma. Egyeztetgettem az interjúkat az Amerikai Lélek bejelentkezéseihez. Utazókkal társalogtam. Lett időm a barátaimra. Magamra, a gondolataimra. És közben rendületlenül olvastam, mert a könyvek, az írott szöveg mindig is a leghűségesebb társaim voltak.
Még egyszer ajánlom szíves figyelmetekbe Jászberényi Sándor írásait. 🙂
Idővel megszoktam a négy fal közelséget, és a vírus okozta félelem rezgését. Ott volt a levegőben, ha futottam, ha vásároltam, ha beszélgettem a szomszédokkal. A házunkban minden vasárnap karatén koncert szólt az egyik erkélyről, a lakók pedig 2m-es távolságban az utcán élvezték a muzsikát. Egyszerre volt szívet melengető és szívfacsaró.
A lezárás feloldása elhozta azt is, hogy egy nagyon kedves baráti párral, és a négylábú gyermekükkel tölthettünk egy napot. Itt volt az első pont, amikor megéltem, hogy mennyit ad egy baráti ölelés, egy együtt töltött beszélgetős nap.
A világ legszebb kutyája.
És innen már nem volt megállás. Tudtam, hogy ha lehet utazni, akkor megyek Mo-ra. Amint bejelentették, hogy minden gond nélkül utazhatok és jöhetek vissza utána Angliába, már vettem is a jegyem.
Budapest mámor.
Így aztán 2 csodálatos hetet tölthettem az országban, amely életem első felében az otthonom volt. Bár nem szoktam ezt hangsúlyozni, de őrületesen szeretem Magyarországot. Ezen belül is Budapestet és Szegedet.
Napokon keresztül fürdőztem a baráti beszélgetések mámorában. Amit a végén még megfejeltem egy csapatépítővel a Balatonon. Igen ott lebegett a fejünk felett a vírus árnyéka. Mégis olyan volt, mintha feldugták volna egy töltőre a lelkemet.
Ez – bár akkor még nem tudtam – kellett is, ahhoz hogy túléljem az Angliában rám törő honvágyat.
Angliai nyár.
Ami gyakorlatilag majdnem egy Magyarországra meneküléshez vezetett.
Hatalmas vívódás volt, aminek a kellős közepén érkezett egy csoda kis lakás, a kedvenc tengerparti részemen. Azóta is itt lakom, és minden egyes nap hálás vagyok érte.
Mondjuk azért, hogy meg legyen ez a lakást kellett tenni egy kitérőt Skóciába, de ugye az utazás mikor volt nekem gond?
Skócia.
Skócia meglepően jó hely. Itt olvashatsz róla bővebben. (link)
Meg, ha már Skócia ilyen jól sikerült, akkor beneveztem egy last minute Olaszországra is. Azt csak halkan jegyzem meg, hogy olyan nagy szerelem lett, hogy újra tanulom a nyelvet is.
Italy.
Októberben még sikerült egy pozitív covid tesztet is produkálnom, ami jól megdöbbentett, de ha már így esett igyekeztem a lehető legtöbbet feküdni. Ugyanis azt mondják, hogy ez az, amit tényleg ki kell feküdni. Úgyhogy ezt betartottam.
A majd a felépülésemet követően lázas szervezésbe kezdtem egy mexikói utazás reményében, de sajnos nem voltam elég bátor, és nem csaptam le időben a repülőjegyre. Így Mexikó elúszott. És kicsi kanyarral, de lett belőle Madeira.
Madeira.
A sziget, amelyet az idei évem legnagyobb felfedezésének tartok.
Összegzés
Kemény év volt. Úgy személy szerint, mint globálisan nézve. Az viszont kétségtelen, hogy ha túlélted ezt az évet, akkor sokat tanultál belőle.
Mert egyszerűen máshogy nem lehetett.
Nem teszek újévi fogadalmakat, nem áltatom magam azzal, hogy minden szép és jó lesz, de az elmúlt év elhozta azt nekem, hogy sokkal jobban hiszek és bízom magamban, mint az elmúlt tíz évben összesen.
Te, aki idáig eljutottál az olvasásban, te vagy az én igazi HŐSÖM!
B.U.É.K.!