Idén megszakadt a 2013 óta fenntartott éves program. Vagyis a szülinapom ünneplése Los Angelesben. Szívesen mondanám, hogy nem érintett rosszul (még, ha tudom is, hogy ennél jóval nagyobb gondok akadnak most a világban), mert ez az én életemben igenis űrt hagyott.
A tény, hogy a szülinapom reggelén nem futhatok a kedvenc partszakaszomon, nem terülhetek el a homokban, és nem szörfözhetek a Csendes-óceánban.
Egy teljesen indokolatlan szelfi.
Ezért most arra gondoltam, hogy visszaemlékezésképpen és a jövőbeli valóra válás (azt mondják a vizualizációnak ereje van) érdekében elmesélek egy képzeletbeli napot, amit Santa Monicán töltök.
Félig képzeletbeli, félig az emlékeim alapján, amolyan insomnia jelleggel. Valahol az ébrenlét és az alvás között lebegve.
A reggel – a hajnali kelés
Jól tudjátok, hogy nem vagyok egy reggeli ember, de Los Angelesben (az időeltolódás miatt) korán ébredek. Még sötét van. Picit hideg, és enyhén el vagyok gémberedve a hosszú repüléstől. De mosolyra húzódik a szám, mert tudom, hogy a világnak azon pontján vagyok, amit a legjobban szeretek.
Egy kicsit átmelegítem magam a motel szobájában főzött lötty kávéval. Normál esetben nem bírom meginni, de az első napokban még ezt is élvezem. Felhúzom a futócuccom, a fejemre teszem a napszemüveget, felkapok egy banánt, és konstatálom, hogy kivilágosodott.
A kedvenc motelem.
Elindulok, és a motel előtt általában tolok egy szelfit. Hangosan röhögök az álmos fejemen. Itt nyugodtan nevethetek hangosan, mert senkit nem zavar, max velem nevetnek. Ahogy azért sem fog senki megszólni, mert felemás zokni van rajta. Mondjuk ezt már csak futás közben konstatálom.
Nagyjából 1,5 kilométer mire leérek a partra. Addig összeköszönünk néhány kutyasétáltatóval. A parti rész még nyugis. A nap nyújtózkodik, a vízben pedig egyre több a szörfös. A bicikliúton futok, mert a homokban hamar elfáradnék, és nem akarom, hogy túl hamar véget érjen az élmény.
Időnként elhajt mellettem egy biciklis, aki a biciklijén viszi a szörfdeszkáját. És akad, aki a kosarában a kutyáját. Ismét felnevetek, mert LA, ez az a hely, ahol az lehet, aki vagy. Átjár a boldogság és gyakorlatilag szárnyalok. Lassan felérek Venice Beachig. A parton élők közül a legtöbben a homokba felállított sátraikban alszanak. Még szinte minden csendes. Itt-ott takarítják a part menti illemhelyiségeket.
Nézem a távolban kirajzolódó hegyeket, és a Santa Monica pier is kezd kirajzolódni. Általában legalább a pierig megyek. Mire odaérek általában már jógások és a kinti edzés kedvelői is jelen vannak. Pihenésképpen hintázom.
Visszafelé már kezdem érezni a mardosó éhséget. De nem zavar. Csak jelzi, hogy ideje reggelizni. Felkapok néhány banánt a reggelizőnél. Sajnos a több igazi amcsi reggelihez nincs gusztusom. Egy gyors zuhany és bevetem magam a jakuzziba. A legjobb része a napnak. 😉
A következő órák édes semmitevéssel telnek. Átautózunk Malibura és egy kicsit megcsodáljuk az igazán gazdagok kiváltságos életét. Biztos velem van a baj, de engem az ilyesmi tettekre sarkall. Jó látni, hogy így is lehet élni. Elmélázni azon, hogy milyen lehet közvetlenül az óceánparton élni. Milyen lehet az óceán morajlására ébredni, milyen lehet a saját villád teraszáról bámulni a naplementét.
Bekapunk egy könnyű – ünnepi ebédet – a Whole Foodsban. Persze papírdobozból, amerikai-módra. Utána irány a part, mert a kedvenc szörfoktatóm már vár ránk. Imádok vele szörfözni. Egy olyan srác, aki tényleg megéli az álmait. Habár a családja egy sokemeletes irodaházba szánta, ő beintett nekik és a szeles Chicagó helyett Los Angelesben él. És vagy szörföt oktat vagy sziklátmászik, esetleg a saját örömére lovagolja a hullámokat.
Szörfözés közben elveszik az idő érzék, eltűnnek a problémák és egy kicsit feloldódik tér-és idő. Elképesztő flow-élményt tud adni az egész. Teljesen függetlenül attól, hogy mennyire van gyakorlott hullámlovas. Lassan ránk köszönt a naplemente, amiből sejtem, hogy legalább két órája a vízben lehetünk. Meg már a kezem-lábam remeg a fáradtságtól.
Miközben megyünk lemosni magunkat átjár a hála érzése. Végtelenül hálás vagyok, hogy megélhetem ezt a napot. Miközben az ég a lemenő napfényében narancssárgába borult. Giccsesen csodálatos.
Útban a motel felé még megállunk a másik kedvenc helyünkön egy kancsó teára és némi harapnivalóra. Nem vágyom ennél zajosabb ünneplésre. Kellemesen fáradt a testem, de azért még egy esti pancsolás a jakuzziban megkoronázza a napot. 😉
És te hol töltenéd a következő szülinapod, ha bármit választhatnál?